Kicsit több, mint 3 évvel ezelőtt történt, hónapokkal a kislányunk, Lea Éva megszületése előtt, hogy a Feleségemmel, Krisztával úgy döntöttünk, kétnyelvűnek neveljük a gyermekeinket. Leácska (majd később a kis Dörmi is) magzat korában találkozott az angol nyelvvel, mi pedig figyeltük a reakciókat.
Amikor Kriszta angolul beszélt, vagy angol mondókákat hallgatott, a kis Lea mocorgással jelezte érdeklődését. Ezen felbuzdulva még több mondókával kedveskedtünk neki, esténként pedig angolul olvastam mesét a kis Leának.
A gyermek érkezése önmagában is fantasztikus érzés, az utolsó pár hét pedig talán a legtöbb érzelemmel teli − no meg persze kíváncsisággal. Igaz, manapság már különböző ultrahang felvételeken láthatjuk előre a gyermekünket, de élőben látni teljesen más, hallani a hangját semmihez nem hasonlítható, kézbe venni meg egyszerűen olyan érzés, amit szerintem semmilyen módon nem lehet megörökíteni… Sajnos, pedig az ember szívesen újra és újra átélné azokat a pillanatokat.
A fent említetteken kívül volt még egy tényező, ami fokozta az izgatottságomat. Amikor először kell szólni hozzá, méghozzá nem a saját anyanyelvemen. Már nem emlékszem, terveztem-e, mit mondok először a kislányomnak, de azt hiszem, egy ilyen helyzetben minden készülés felesleges. Ez olyan pillanat, amelyet nem lehet előre megtervezni.
Csak abban voltam biztos, hogy angolul beszélek majd, s ebben eltántoríthatatlan voltam. Tudtam, hogy ezt egyszer kell eldönteni, s utána kitartani a döntés mellett. Ez nem olyan, mint egy újévi fogadalom, egy edzésterv vagy egy diéta, amit gyakran rugalmasan szoktunk kezelni, majd a következő héttől vagy hónaptól újra lehet kezdeni.
Egy második anyanyelv kialakítása sokkal nagyobb horderejű, s egy életre szól.
(Fotó: Nábrádi Szabolcs)