Egy gyermek fejlődése telis-tele van boldog pillanatokkal. Amikor először gügyög, amikor rád mosolyog, valamilyen tárgyért nyúl, vagy amikor először iszik pohárból, mind-mind olyan események, amelyek mérhetetlen örömet szereznek a szülőknek. Ezek közül is kiemelkedik kettő. az egyik, amikor megszólal. A másik pedig, az első lépései.
Dörmi a mászáshoz érdekesen közelített. Nagyon vártuk, hogy négykézláb menjen kisfiunk, de csak nem jött az a pillanat. Amikor azt hittük, hogy neki ez a fázis kimarad, a védőnő nyugtatott meg minket: “Petikén látszik, hogy tudna mászni, csak nem akar.” Aztán egyszer csak mászott is, nem is akármilyen sebességgel, egyik pillanatról a másikra.
A járás is hasonlóan kezdődött. Kb. 11 hónapos volt, amikor felmászott a medence létrájára. A medence mindig is érdekelte. Már az összerakásban is aktív szerepet vállalt, s onnantól kezdve, hogy elkészült, mást sem akart, mint belenézni.
Ha nem segítettünk neki, megoldotta maga… Akkor éreztük először, hogy nem kell sok a járásig, amikor leküzdötte létra mindkét fokát kb. 30 centis különbségekkel. (Megj.: Remélem, hogy a sorok között olvasva azért átmegy itt egy másik jelentés / érzés is: amit az ex-hobbitriatlonista érez, amikor a kisfia közelít a víz felé. Nehéz bármihez is hasonlítani. Talán úgy érzed, magasabbra tudnál ugrani, mint Jordan.) Apropó, létrafokok… Te fel tudsz lépni könyékmagasságig? Én se… 🙂
A kezdeti lelkesedésünk, hogy Petike hamarosan elindul, alábbhagyott, mert igaz, minden nap felmászott a létrán, de be is érte ennyivel. Az újabb reménysugár akkor csillant fel, amikor nyár vége felé a Kőszegi-hegységbe jártunk túrázni. Az egyik kedvenc helyünk Szent-Vid, ahol csodálatos helyen friss levegőn lehetünk, a vizsláinkat pedig méltó környezetben futtathatjuk. Petike itt gyakorolta legtöbbet a járást, Leácska meg a sziklamászásnak hódolt, mert mi mást csinálna egy 3 éves kislány Szent-Vidnél…
Meg persze meredek domboldalaknak vágott neki, s a gyökereken kapaszkodott fel. Közben mondta: “Apa, erre menjünk, ez a <kedmencem>!”
Az egyik ilyen túra alkalmával Leával és a kutyákkal előrementünk, s később vártuk csak be Krisztát és Dörmikét. Az erdei ösvényen visszanézve tűnt úgy, hogy nem Kriszta vezeti Dörmit, hanem Dörmi húzza Krisztát. Miután elfáradt, a padnál pihent. A képen épp legjobb barátjával, Edrikkel szusszannak egyet, akivel születésük óta ismerik egymást.
Egy másik alkalommal akkor vált gyanússá a kis Dörmike, amikor fűnyíráshoz készülődtünk. Azt mindig együtt csinálom vele, ez amolyan férfimeló. Mielőtt nekikezdtünk ő ment 10 kört a térkövön, de tette olyan játszi könnyedséggel mindezt, hogy el nem hittem, hogy ne tudott volna a “kerti járássegítő nélkül menni”…
Pár nappal később egy boltban megismételte mindezt egy babakocsival.
Teljesen bizonyossá akkor vált bennem, hogy Petike tudna magától is járni, amikor egyszer a konyhában vezettem, s ő nekiállt futni. Képzeld magad elé! Sétál, vezetem, nem elég gyors neki, így fut. De az ujjamat nem engedi el. Onnantól kezdve egyfolytában sétáltunk vele, hogy a derekunk fájt belé, de mindenképpen ki akartunk belőle csikarni egy pár pici lépést.
Kriszta aztán lebuktatta másnap. Amikor a feleségem ujjáért nyúlt, Kriszta a kezébe nyomott egy fa játékkrokodilt. Petike pár lépés erejéig azt hitte, hogy az édesanyja kezét fogja, majd, amikor rájött a turpisságra (hogy a krokodil farkát fogja), s annak rendje és módja szerint megállt, majd fenékre ült. Ezt már majdnem elfogadtuk, mint járás, de vártunk még egy napot.
Szeptember 10-én Kriszta a konyhában sürgött-forgott, én Dörmikével a csúszdáztam. Az a kedvenc tevékenységeinek egyike. Természetesen saját maga fel tud menni, meg le is jön a műanyag emelvényről, amelynek az oldalán hatalmas “2+ yrs” matrica hirdeti: “Két éves kortól…” No comment.
A csúszdát úgy egy, vagy 2 hónapja használta kisfiunk, csak menni nem ment, gondoltam magamban, amikor egyszer csak megtört a jég. S hová vezettek első lépései? Természetesen az édesanyja felé indult meg a kis Dörmi, s azzal lendülettel el is ment a konyháig. 🙂 Aztán bebarangolta az egész szobát, majd az egész házat.
Négy nappal később kivittem “terepre”; a testvéréből kiindulva ő is élete jelentős részét erdőn-mezőn és a természetben fogja tölteni. Mielőtt megkérdezed, miért oldalról készült a kép, tudd! Nem volt könnyű utolérni. 🙂
Drága Kisfiam! Ha majd felnősz, s ezeket a sorokat olvasod, tudd, hogy bár majdnem eltelt egy hónap, amióta megtanultál járni, édesanyáddal még mindig perceket töltünk csak azzal, hogy benned gyönyörködünk, ahogy mendegélsz. Nehezen tudtunk eddig szebbet elképzelni a nővérednél, s egy üldögélő, vagy fekvő, vagy mászni tanuló Dörminél. 🙂 S most itt vagy velünk, s minden eddiginél csodálatosabb, ahogy jársz-kelsz, s ahogy magasba tartott kezekkel indulsz meg felém széles mosollyal, amikor hazaérek az iskolából.
Nem mondom, veszélyt is rejt, hogy így önállósodtál. Ebben a pár hétben megannyi helyen jártál, s az otthonodat is új szemszögből nézed. Az összes (gyerekbiztos) konnektorba dugtál már kulcscsomót, a fülhallgatókat rendszeresen kiveszed a fiókból, hogy a magad módszerével csatlakoztasd a számítógéphez, 3 napja pedig a porszívó dugójával céloztad meg a kandallót. 🙂
Nappal édesanyád vigyáz minden léptedre. Éjjel pedig velem sétálsz, ha nem jön az álom, vagy jön az a fog. Ilyenkor hangosan mondod, hogy “Dedede”, majd vállamra hajtod a fejed, s nyakam köré teszed apró kis kezed.
Eljön majd az idő, amikor nem tölthetjük a nap minden percét Veled, s nem lehetünk mindig melletted. Akkor az angyalok vigyázzanak minden lépésedre, Drága Kisfiam!
Petya, gyönyörűek ezek a kölykök 🙂
Köszönöm szépen! 🙂