A tizennegyedik évemet kezdtem meg a középiskolánkban az idei tanévben. Tizennegyedszer gondoltam arra a tanévnyitó ünnepély alatt, hogy milyen izgalmakkal és kíváncsisággal nézhetnek az új környezet és élmények elébe a kilencedikeseink. Új intézmény, új épület, új osztálytársak, új tanárok, új tantárgyak. Életemben először viszont az is eszembe jutott, hogy az első nap az óvodában mennyivel keményebb ennél.
Kriszta gondosan választott óvodát. Egy évvel ezelőtt kezdtünk nyílt napokra járni. Sok helyen furcsán néztek ránk, amikor megjelentünk egy-egy intézményben kétéves gyerekkel. Aztán végül mégis mindenki igazat adott nekünk abban, hogy az óvoda meghatározó a kisgyermek életében. Mindenkinek más elképzelése van a megfelelő oviról, mi a szombathelyi Brenner Óvodát találtuk számunkra legmegfelelőbbnek.
Örültünk a gyönyörűen felújított épületnek. Boldogan sétáltunk a folyosókon, ahol még érződött a frissen mázolt falak illata. Az ágyakat még nem próbálták ki, a csapokat még nem nyitotta meg senki. A szinte még el sem készült udvaron gyönyörű fajátékok, csúszda, hinta és új park várta a legkisebbeket. Nem tudtam betelni a gondolattal, hogy a kislányunk ilyen pompás környezetben kezdi meg majd óvodás éveit, miközben óvatosan néztem, hova is lépek: a fűmagot épp, hogy elvetették. Az óvodavezetővel és az óvónőkkel addigra már sokadszor találkoztunk, s nagyon kedvesnek, tapasztaltnak, gyerekszeretőnek ismertük meg őket. Minden mesébe illő volt, mégsem tudtunk szabadulni a gondolattól: Leácskát szeptember 3-án reggel itt kell hagynunk. Életében először lesz, ha nem is egyedül, de nélkülünk.
Kriszta lázasan készült, hogy minden rendben legyen. Az ezernyi apróság rendszerezése, összegyűjtése, a kis tárgyak óvodai jellel történő megjelölése, a mosás, a vasalás és még megannyi teendő mellett különös gondossággal készítette elő Leánál az óvodai napok beköszöntét. Sokat beszélgettek az oviról, s hogy mi fog történni ott. Leácska tudta a napirendet, előre találkozott a társakkal, s pár napja látta a helyszínt is. Kapott egy pót-Tejtej-t, amit az oviba is be szabad vinnie; pusztán ennek az elfogadása volt vagy 3 nap… Mégis, a feleségem valahogy elérte, hogy Leácska ma reggel nagyon jó kedvvel indult el az óvodába.
Dörmike nyilván elkísérte, ami el is várható egy fiútestvértől. Így álltak ma reggel az óvoda bejáratában:
Eddig szuper, gondoltuk, s szépen lassan elkezdtük átöltöztetni Leát. Addig Petike átnézte az összes csapot, hogy működik-e, s ha hagytam volna, megkóstolta volna az összes folyékony szappant. 🙂
Gyorsan megy ilyenkor az idő. Kínosan ügyelsz minden részletre, minden mozdulatra, minden szóra, amit mondasz. A gyermek reakcióit nézed, s azon gondolkozol, hogy vajon belemerül-e a játékba, vagy hangosan zokogni kezd, s kér, hogy ne hagyd ott. Közben a többi szülő ugyanúgy teszi a dolgát, jön, búcsúzik, s indul munkába. Teljesen természetes, hogy nem minden gyermek viseli könnyen a búcsúzást. Sírnak a kicsik. Középiskolában ilyen nincsen.
Nagyon gyorsan telt az idő, s hamarosan nekünk is indulnunk kellett. Leának szuper kedve volt, s úgy tűnt, el tudunk tőle köszönni. Aztán egyszer csak odafutott az édesanyjához: “-Imádlak, Anya!” Utána jött hozzám: “-Téged is imádlak, Apa!” Vissza az édesanyjához, megsimogatta az arcát… s újra hozzám, átölelte a combom.
Krisztával egymásra néztünk, s gondolkodtunk, hogy vajon mi lesz ennek a vége, de szerencsére elengedett minket, s boldogan kezdett játszani. Egyből ahhoz a kedvenc kis vonathoz futott, amellyel korábban is szívesen játszott.
Ilyenkor nem gyorsan osonsz ki. A lehető leglassabban, tétován andalogsz, s minden gondolatod, figyelmed és érzéked arra az egy szobára, annak is egy szegletére összpontosítod, s figyelsz, nem szűrődik-e ki a gyermeked hangja vagy nem közelednek-e feléd lépései. Kriszta megállít:
“-Megnézed?”
“-Persze.”
“-Én is. Menjünk!”
De Leácska csak játszik és játszik és játszik. Az ajtó felé egyszer sem tekint. Jó jel. Elindulunk, majd ismét megállunk, most én szólok.
“-Megnézem még egyszer.”
“-Rendben.”
Leácska már máshol ül, közben többen lettek, a társaival van már elfoglalva, úgy néz ki, tényleg indulhatunk. Lassan megyünk a kijárat felé, miközben megszólal Kriszta:
“-Most van először egyedül… illetve nélkülünk.”
“-Tudom. Minden rendben lesz…”
Napközben az idő hol gyorsabban, hol lassabban telt, mi pedig alig vártuk, hogy újra láthassuk Leát. Délután fél 3-kor már az ovi előtt toporogtunk, de ne hidd, hogy mi voltunk az elsők! Sőt, 5 perc alatt már 4 gyermekért voltak ott. Más is aggódott, a többi szülő is izgatott volt. Szerencsére az óvónők maximálisan urai voltak az amúgy nem egyszerű helyzetnek, amit fantasztikus volt látni. Néhány kicsi már ébren volt, ők az uzsonnához készültek, páran még aludtak. Rövid élménybeszámoló következett, majd elfogyasztották a joghurtos babapiskótát. Leácska repetázott is.
Azt is megtudtuk, hogy egy picit sírt napközben, de nagyon aranyosan viselkedett. Persze megkérdeztem, miért sírt:
“-Why did you cry, Minnie?” (Miért sírtál, Kicsim?)
“-Azért, mert azt hittem, elvesztél, Apa.”
Érdekes, ahogy megfogalmazza, mivel az angolban a “lose” ige tényleg azt jelenti, hogy “elveszíteni”. Érted? Ő vesztett el engem… Még szerencse, hogy most megkerültem, gondoltam, de egyből az jutott eszembe, hogy mint ahogy a kórházas történetben is tette, megint engem féltett.
Szerencsére a találkozás mindent rosszat feledtet. Kriszta és az óvónők pedig jó munkát végeztek: Leácska holnap vissza akar menni. 🙂
Az óvoda folyosóján kifele azon tűnődtem, hogy milyen fantasztikus érzés kis dolgoknak örülni. Leácska sokat játszott, evett, épp csak sírt egy picit, jól aludt, gyerektársaival volt, s jól érezte magát. Jobban belegondolva nem is kis dolgok ezek, hanem nagyon nagyok.