Emlékszel, amikor pár nappal ezelőtt azt írtam, hogy gyerekekkel és kutyákkal fél napot sem látsz előre? Tervezhetsz, de nem lehetsz mindenre felkészülve. De van, hogy különösen éles a váltás. Mert amikor délután háromkor még a lányod születésnapi tortáit vágod, éjjel 3-kor meg már a kórházi ágya mellett virrasztasz, az milyen?!
3 évvel ezelőtt, ugyanebben az épületben két emelettel lejjebb ültem, mint amelyikben most ezt írom. Ugyanide jöttem, hogy gyönyörködjek ebben a csodálatos kislányban. Emlékszem, amikor a nap végén elindultam haza, a kórház melletti magas fák lombjait mozgatta a szél, én pedig még a susogásban is csak az ő nevét hallottam: Lea Éva. Egynapos volt, de már akkor sem tudtam betelni vele; mindenkinek csak azt mondtam, a világ több lett azzal, hogy ő megszületett. A kórházból kifele menet alig bírtam magamban tartani az örömöt. Egyfolytában csak nevettem volna, s mindenkire csak mosolyogtam volna. Tudom, hogy nem lehet, de ezt valahogy akkor is ki kellett adni, mert olyan érzésem volt, mint amikor a repülő felszáll: a földről fel fogok emelkedni. De visszafogtam magam, mert a látogatók nem csak újszülöttekhez és kismamákhoz jönnek a kórházba…
Ahogy vasárnap hajnalban mi sem azért jöttünk, hogy meglátogassuk Dörmiket és édesmommyt. Krisztát sokszor hívja így Leácska. Előfordul kétnyelvű gyermeknél, hogy az anya és az apa nyelve keveredik. Így született az édesdaddy is, aminél szebb hibrid szót nem tudok elképzelni.
Fogtam az egyik karomban a gyermeket, a másikban a kis táskáját, ami olyan pici, hogy egy törölköző alig fért el benne, hallgattam, ahogy beszélgetett a Holddal, s csak mentem előre. Imádja a holdat. Nem tudom pontosan, mikor mondta ki először angolul, hogy Moon, de két év 4 hónapos korából már több felvétel is van róla: fel akart ülni a Holdra. A Moon-ra, bocsánat. 🙂
Hiába volt szép a Hold, a tudat, hogy éjjel 2-kor közeledsz a kórházhoz egyre gyötrőbb. Át kell menni az úton, s egy közeledő jármű fényére, aminek a hangja szinte nem is hallatszik azt mondja: “-Apa vigyázz, jön atojó!” Összeszorítod a fogadat, hogy ne lássa rajtad, mit érzel. Ő a beteg, s téged félt. A szíved meghasad.
Mész tovább, a kórház bejáratánál megállsz, hogy hadd nézze még egy picit a Holdat. Narancssárga. Gyönyörű. Leácska mondja neki: “- Várj meg, Moon! Keservesen gondolsz arra, hogy nem akarsz itt maradni. Hirtelen még nehezebb lesz a jobb kezedben az a táska.
Nagyon érdekes, hogy a különböző életszakaszaidban mit gondolsz nehéznek. A főiskolán a leíró angol nyelvtan vizsga (DG) előtt hajnali 4-kor még fent voltam, ahogy vasárnap hajnalban a kórházban is. A DG-re mondtam, hogy, nehéz, s ezt valamilyen szinten igaznak tartom ma is. De most, 16 évvel és alsó hangon is kb. 20.000 megtartott angolórával később, amikor harmadszor megyek neki egy gyermekkönyv első mondatának nem a nyelvtan a nehéz. Hanem végigmondani egy sort, anélkül, hogy elakadna a hangom, amikor a kórházi ágyon sírva mondja a lányom: “-Daddy, olvass nekem!”
Még leírni is szégyellem, de a futásra is mondtam, hogy nehéz. Elfutottam Oladtól Újperintig (meg vissza) fagyban, meg 10 “Csótó” kört róttam olyan melegben, amilyenben most a vizsláinkat nem engedem ki a házból. Azt hittem, az nehéz. Vagy hogy sok. Tudod, mi a sok? Elfutni a 474-es szobától a földszinti vendég wc-ig, mert nem vagy bent biztos, hogy visszaérsz, mielőtt a lányod kinyitja a szemét. Abba meg bele sem mersz gondolni, hogy téged nem talál itt, vagy nem lát, ha megébred. Elindulsz, nekiiramodsz. A folyosó végéig átgondolod, hogy vajon meg tudod-e még verni négy emeleten a liftet, mert ha igen, annyival is előbb érsz vissza.
Nem hagytam, hogy felülkerekedjenek rajtam ezek az érzések, két okból sem. Először is tudtam, hogy bármilyen nehéz is ez most nekem, Krisztának sokkal nehezebb, aki életében először nem lehet Leával, mert a kis Dörminek még nagyobb szüksége van rá. Másodszor pedig elég nagy az a gyermekosztály, a 474-es pedig a folyosó legvége. A kánikula miatt minden ajtó nyitva van, úgy kell végigmennetek. Sötét is van, meg amúgy sem néznél oldalra még véletlenül sem, de a hangokat akaratlanul is hallod… Rájössz, hogy te szerencsés vagy, s hogy a lányod is az. Fél órán belül másodszor írod át magadban, hogy mit is jelent a nehéz. Ennyi épp elég neked mára. Ideje lefeküdni.
Leácska amúgy könnyen megszokta a kórházi légkört. Elfogadta, hogy ott kell lennie, s noha állandóan azt kérdezte, hogy mikor mehet haza, egyre jobban feltalálta magát.
Persze könnyebb úgy, ha vannak lovak.
No meg kacsák.
Plusz Leácska mindennek örül. Erre a pár kekszre, meg a csésze teára azt mondta: “Oh, this is my favourite.” (Ó, ez a kedvencem.) Sosem evett még ilyet reggelire… 🙂
S finom volt a leves, amiből lehet, hogy ő csak a levét ehette meg, de a többit megették a kacsák. 🙂 Meg édesdaddy.
Ebéd után le kell feküdni, természetesen, s hogy jobban aludjak, kértünk egy könyvet, amiből olvasott nekem. Állatbébik.
Leácska pár hónapos korától olyan beleéléssel tud tenni dolgokat, hogy egy pillanatra sem fordul meg a fejedben, hogy nem ért hozzá. Például nézd meg ezt!
Az Állatbébiket még magyarul adta elő, de a saját könyvünkből már a kétnyelvűség jegyében angolul olvasott. Nagyon büszke vagyok rá, s bár nem értek mindent, sosem állítottam magamról, hogy minden szót ismerek, amit Leácska, szóval van mentségem. 🙂
Amit értettem, azt leírtam. Így adta elő a Boribon autózik c. könyvből a történetet. (Ebben Annipanni almáspitét szeretne készíteni, de nincs almája. Boribon autóba ül, s szed is 3 almát, de útközben háromszor történik baj az autójával. A 3 almáját a nyúlnak, a mókusnak és a sünnek adja, akik segítenek neki. Nagyjából.)
Átirat: “-(Boribon) is driving his car. And the Boribon is driving so fast(er) in the car. And the Boribon is taking (?) the snails and the flowers and the, and the (Daddy: fish) fish, yes and the frog. And the Boribon is ???. And Boribon take “haza sieti” basket and Annipanni says where are the apples? Then Boribon says one to the squirrel and one to the rabbit. And the cica és a kutyus játszottak and Boribon… The End. Apa, aludj el!”
Átirat magyarul: Boribon vezeti az autóját. És Boribon nagyon gyorsan vezet. És Boribon viszi a csigákat, a virágokat és a… és a… (Apa: halat), halat, igen és a békát. (Megj.: a könyv szerint ezek mellett halad el Boribon.) (Itt nem értek egy mondatot, de majd megértem egyszer. 🙂 ) És Boribon viszi, haza sieti a kosarat és Annipanni kérdezi, hol vannak az almák. S Boribon mondja, egyet a mókusnak és egyet a nyúlnak. És a cica és kutyus játszottak és Boribon… Vége. Apa, aludj el!
Mese után jöhet az alvás, s a széken töltött éjszaka után, délután már felkéredzkedtem Leácska mellé. Amúgy sincs olyan pici ágy, amin mi ne tudnánk ketten aludni. 🙂
Alvás után uzsonna a kacsákkal.
Majd fürdés a kacsákkal.
Korán lefeküdtünk,s végigaludtuk egymás mellett az éjszakát. Vártuk a reggelt, s mivel Leácska tünetmentes volt, bíztunk benne, hogy hazamehetünk. Így is lett, reggel Farkas László Doktor Úr közölte a jó hírt, aminek hallatán Leácska majd’ kiugrott a bőréből, majd az ágyából is. 🙂 A gyógyultság egyértelmű jele.
Utána még ettük egy jót. Ne ítélj elsőre! Nagyon finom tud lenni ez a reggeli. 🙂
Összességében remekül viselte Lea a kórházat, egy rossz szavam nem lehet. A “C” gyermekosztály dolgozói kedvesek és barátságosak voltak, a Doktor Úr pedig hihetetlen türelmes és ért a picik nyelvén. Nagyon jólesett, hogy így bánik / bánnak a lányommal, hálás vagyok neki(k) érte. Lea egy kicsit félt, de nem maradt benne negatív élmény. Amikor Leácskát megkérdeztem, hogy milyen volt a kórházban (What was it like at the hospital?), Azt mondta, “Igen, szeretem, de szeretnék hazamenni.” Érthető.
Emellett pedig voltak egészen vicces pillanatok is. Például nem sokkal az érkezésünk után, közvetlenül az első vizsgálat előtt Leácska hátizsákjából kiugrott egy méretes barna szöcske. 🙂 Amint megpillantottam a szöcskét, egyből tudtam, hogy közülünk való. 🙂 Valahogy nem illett bele a 4. emeleti steril környezetbe. Nem akartam pánikot kelteni, meg azt is sajnáltam volna, ha pont a kórházban éri utol a végzete szegényt, ezért kértem egy poharat, meg egy darab papírt (nem mondtam meg, miért kell, de kaptam), s egy mozdulattal becserkésztem a rovart. Az első éjszakát velünk töltötte, utána visszajuttattuk a természetes közegébe. Köszi, Barbi!
De nem csak ezt, hanem hogy Zolival az éjszaka közepén is segítségünkre voltatok, s hogy átjöttél, hogy Kriszta se legyen egyedül. S neked is köszönöm, Bogi, hogy orvost hívtál másnap éjjel a feleségemnek, aki beteg lett, s hogy fogtad a kis Petikét, aki (mivel Kriszta felállni sem tudott) előtte úgy sírt, hogy még a második szomszéd is hallotta.
Elgondolkoztam azon, hogy tizenhárom év tanítás alatt hányszor kérdeztem meg érzelemmentesen a diákokat, hogy voltak-e kórházban (Egészség/betegség tétel). Előfordul nyelvtanulóknál, hogy ismernek minden szót, de nem értik a kérdést… hát én is így voltam ezzel. Felnőttként is megjártam a kórházat, de esküszöm, ahhoz, megtudjam, mit jelent ott lenni, Leával együtt kellett bent lennem. És ő, akiért a szívem meghasadt, ő adta nekem az erőt. Mert az elképesztő, hogy mennyi erőt tud adni, amikor éjjel keres, s kinyújtja feléd a kezét, amikor játszik veled, sétál veled, s olvas neked. Már ettől úgy érzed, érte mindenre képes vagy. S ehhez jön még az édesdaddy…