Életem legjobb születésnapja a 32. volt. 2012. augusztus 7-én különösen korán keltünk (hajnali fél 4 körül), de nem azért, hogy minden készen álljon a partira, hanem mert Kriszta felébresztett: “-Édes, folyik a magzatvíz. Boldog születésnapot!”
A feleségem már jó előre megbeszélte a kislányunkkal, hogy az én születésnapomon jöjjön világra. Ebből a szervezésből engem ugyan kihagytak (biztos a meglepetés része volt), de nem bántam, sőt nagyon örültem neki. Szívesen leírnám milyen érzés, amikor valaki a saját születésnapját a szülészeten tölti abban a tudatban, hogy az elsőszülött gyermeke is aznap jön világra, de sajnos nincs az a nyelv, amin én ezt meg tudnám fogalmazni. Azt át kell élni.
Leácska végül 8-án született meg délután 3 óra 6 perckor. Hogy mi történt az előző napi ébredés óta eltöltött 35 és fél órában (nem ez az átlagos vajúdási idő), azt majd a Bezzaganya blogon megjelentetem egyszer.
Visszatekintve nagyon örülök, hogy 8-án született meg a kislányunk. Egyfelől egy ilyen csodálatos gyermek mindenképpen megérdemli, hogy legyen egy nap, amikor csak őt ünnepeljük, másrészt pedig kiváló lehetőségünk nyílik arra, hogy két napon át vigadjon a család.
Kriszta jó előre megígértette velem, hogy bármilyen állapotban is lesz ő a szülés után, én a kislányunkkal maradok, amíg Leát megfürdetik, a hosszát és a súlyát meg
mérik, majd az édesanyjához vissza nem hozzák. Így is tettem. Ez volt az első pár pillanat, amit együtt töltöttem a kislányommal, s gyönyörködtem benne.
Az első mondatok is ekkor hangzottak el, s bár biztos sokat gondolkoztam azon, hogy mit mondjak majd az újszülöttnek, de, mint ahogy azt korábban is írtam, ilyen helyzetben előre tervezni teljesen felesleges. Nem is az a lényeg, hogy én mit mondtam, hanem ahogy Leácska reagált. Azt nem felejtem el soha, vagy ahogy az angol kifejezés szól: “It stays with you forever.”