Azért is jó a kétnyelvű nevelés, mert a hétvége akkor is az angol jegyében telik, s sikerélményt szül, ha a pihenésre szánt két nap jelentős része épp nem a munkáról szól — ami azért elég ritka. Kriszta születésnapjának hétvégéje remek példa volt erre.
Igaz, múlt pénteken volt a születésnap, de a hangulatot szerettük volna egy kicsit tovább élvezni. Kirándulni indultunk, de úgy, hogy nem volt konkrét úti cél — végül Sopronban kötöttünk ki. Van ott a Lővérekben egy kedvelt kerékpárboltunk, ahova mindig szívesen térünk be, ha Sopronban járunk, s így volt ez most is. Innen is üdvözlünk, Vámosi Gergő, reméljük, jól ment a vasárnapi maraton, s a karbonsínes nyereg (mínusz 12gr?) megtette a hatását. 🙂
Mi Krisztával imádjuk a kerékpározást, s annak, hogy a gyerekeink sem lesznek ezzel másképp, már régóta mutatkoznak jelei. Az is igaz, hogy nem bíztuk a véletlenre, itt Leácska kb. háromhetes:
Itt 10 hónapos:
Később, amikor már Leácska is fel tudott szállni a fedélzetre, így utazott elöl:
Így meg hátul:
Ezek meg a gének…
A bicajbolt után még megajándékoztuk a gyermekeket egy-két aprósággal a feleségem születésnapja alkalmából, majd megetettük őket. De a kirándulás után csak a gyerekek voltak jóllakottak, mi Krisztával farkaséhesek voltunk. Arra gondoltam, hogy Kriszta ne főzzön ezen a remek napon, s magamra vállaltam a vacsorakészítéssel járó minden terhet, az étel kigondolásától a készítéssel járó nyűgön át a tálalásig és a mosogatásig… így hát elmentünk egy étterembe a határ közelében. 🙂 Bár én az ilyesmit mindig megbánom, mert amióta Krisztát ismerem, nekem még nem sikerült úgy felállnom az asztal mellől étteremben, hogy ne sírtam volna vissza az otthoni kosztot. (Most itt sokan azt hiszitek, hogy ez valami bók szeretne itt lenni, de nem így van, ez az igazság. Akik voltak már nálunk vendégségben, tudják, miről beszélek, s bólogatnak. Akik nem, azoknak szívesen küldök rólam készült 2009-es, illetve 2015-ös képet emailben.)
Nos, ha megijedtek, hogy innentől a bejegyzésben valami meghitt, romantikus, gyertyafényes vacsoráról fogtok olvasni, megnyugtatlak titeket, hogy ilyesmiről szó sem volt, nyugodtan olvassatok tovább.
Csak nagy vonalakban: először is, mint ahogy az lenni szokott, felváltva ettünk. 🙂 Petike még csak-csak együttműködő volt az elején, s segített nekem választani…
Azonban hamar rájöttem, hogy legközelebb három étlapot kell kérnem. Egyet Krisztának, egyet magamnak, egyet meg a Főnöknek. 🙂
Ugyanakkor Lea le sem ült. Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy teljesen felesleges volt három fő plusz egy babakocsinyi helyet lefoglalni, egy szék meg egy bármi, amin enni lehet, elég lett volna. Meg a babakocsi is a kocsiban maradhatott volna, ugyanis alig, hogy választottunk (értsd: Petike kiolvasta az étlapot), a kisfiam a karjait magastartásba helyezte, előredőlt úgy, hogy a kis fejecskéje és a teste a földdel 85°-os szöget zárjon be (s ezzel lendületet szerezzen), s le is sétált Kriszta segítségével jó 100m-t ott az erdőszélen. Leácska pedig, kihasználva a hely adottságait, gyakorlatilag minden élőlényt összegyűjtött, aminek kettőnél több lába volt. Közben futott, ugrált, mászókázott, hintázott és csúszdázott, majd az estét azzal koronázta meg, hogy a jelen lévő kb. 80 vendég szeme láttára bevitt az étterembe egy kóbor? cicát… Innentől kezdve a program adott volt, mert Lea a cicát kergette, én meg Leát. Szegény zenészt sajnáltam, mert próbált ott valami hathatósat előadni, de senki nem figyelt rá. Ránk annál inkább…
A felszolgált ételből majdnem mindent sikerült megkóstolni. Finom volt.
Hazaérve folytatódott a hintázás, ami így nálunk az esti fürdésre és a mesemondásra való ráhangolódás része. Aranyos kis Leám a kedvenc meséjét adta elő az édesanyjának, saját kis szavaival, angolul. Az megvan neked, amikor a Kippkopp és Tipptopp-ban Tipptopp nagyon magányos, s szeretne magának egy párt? S felkeres a mókustól a pillangón és a békán át egy csomó erdei állatot, majd végül sünnek öltözve rálel Kippkoppra. Akkor néz ki úgy, mint egy “szörnyeteg”, s Kippkopp megijed tőle, Tipptopp tócsába esik, leázik róla az álca, s voila, egy szépséges gesztenyekislány lesz belőle. Nah, az Leácska kedvenc része. Este azt mesélte el nekünk hihetetlen beleéléssel: “Kippkopp was running away from the monster. And the monster was coming.” (“Kippkopp futott el a szörny elől. És a szörny meg jött.”) Mi meg kapkodtunk az édesanyjával levegő után, mert nem hittünk a fülünknek.
Este lefekvéskor még kétszer elmeséltem Leának Kippkopp és Tipptopp történetét. Mivel magyar mese, én is csak saját szavaimmal mesélem neki a képek alapján, de valahogy az ő kis mondatai nem álltak a számra. Értsd: nem tőlem hallotta… Azokat ő maga rakta össze. Fantasztikus érzés.
Furcsa dolog, hogy ebben a bejegyzésben egyszerre szerepel a munka, a kerékpárverseny és a kétnyelvű nevelés. Nem így terveztem, de nem csak a posztot nem, de a kirándulást és a hétvégét sem. Pénteken elméletileg pontosan háromszor ennyi időre szerettünk volna másfélszer ennyien menni, kétszer ilyen messze és az ellenkező irányba. (Tegye fel a kezét, aki fél napnál többet lát előre két pici gyerekkel, meg két magyar vizslával!)
De véletlenek nincsenek, s ha másban nem is, de abban a munka, a sport és egy nyelv tanulása (vagy a kétnyelvű nevelés) teljesen megegyezik, hogy mindháromban lehetnek nagyon nehéz és fáradságos pillanatok. Olyanok, amik közben úgy érzed, hogy szétszakadsz, s amik kőkemény hozzáállást, elszántságot, önfeláldozást és kitartást követelnek. Szerencsére azonban a végén mindig ott van a jóérzés, a jutalom, s oly mértékű öröm, ami nem csak a következő időszakra lát el rengeteg energiával, de feledteti is veled mindazt, ami nehéz volt. Közben felemel, meghat és büszkeséggel tölt el.
Ezt tette velem is Leácska két mondata. Akárhogy is vesszük, Leácska még nincs hároméves. S az ott bizony két folyamatos múlt…