Gyanús volt, hogy a kis Dörmike készül valamire, mert az elmúlt időszakban — ha lehet azt a csodálatot fokozni, amiben Ő részesít minket — igazán elkényeztetett bennünket.
Május 15-én, pont aznap, amikor 10 hónapos volt, elkezdett mászni. Már aggódtunk, hogy neki ez a fázis kimarad, de a védőnő nyugtatott minket: “Petikén látszik, hogy tudna mászni, csak nem akar”. Aztán egyszer csak akart, látszott rajta, hogy valami annyira felkeltette az érdeklődését, hogy fogta magát, s odament érte. Illetve mászott. Profi módon, úgy, mint aki hetek óta gyakorolta ezt, csak mi nem láttuk. Aztán június 29-én, Péter napon, egyszer csak felállt. De nem imbolygott, se nem dülöngött, úgy állt, mint a cövek! Egy pár másodperc után aztán fenékre ült volna, de alátettem a kezem, nehogy negatív élménnyel végződjön az, hogy a kisfiúnk körbenézett a szobában. Elégedett mosollyal nyugtázta, hogy új nézőpontból ismerte meg a világot. Hát kell ennél szebb névnapi ajándék?
Időközben a kis tapsolás, a pápá intés és a lépegetés mellett megtanult puszit adni is. Na nem mindenkinek, csak az édesanyjának, akivel azóta is madarat lehet fogatni, olyan boldog és büszke – joggal – a kis Dörmire. A maga kis nyelvén egyre többet és többször kommunikált velünk és a külvilággal, s a szókincse egyre változatosabb és színesebb. A kezdeti “ba” és “bab” kiegészült “pá”-val és “ne”-vel, s kombinálni is kezdte ezeket.
Tegnap tűnt fel, amikor kettesben voltunk. A közeli boltba tartottunk kerékpárral, úgy mindketten többet látunk, mikor hallom ám, hogy a kisfiam beszél a tájnak és megállás nélkül mondja: “De!” “Ne!” “Dede!” “Nenne!”. Itt már éreztem, hogy valami készülőben van, s a nővére példájából tudtam, közel van az a “Daddy”, csak fülelnem kell.
Nem kellett sokat várnom, ma reggel a reggelizőasztalnál a kisfiúnk kimondta: “Daddy”. Nem nekem mondta. Nem volt tudatos. Nem is nézett felém. De gyönyörűen, tisztán és érhetően ejtette ki azt a szót, amivel bearanyozta ezt az amúgy is csodálatos, napsütéses nyári napot. Este a hátamon fekve még magasba emeltem és miközben egymásra nevettünk kérdeztem tőle: “What did you say to me, Big Boy? Daddy?” (Mit mondtál ma nekem Nagyfiú, azt, hogy Apa?) Erre a kis Dörmi megint kimondta, de olyan hangosan, hogy a feleségem még a fürdőszobában is hallotta. Kacagtunk mindannyian, de főleg a kis Dörmi, akinek közben 4 foga mellől a nevetés közben a nyakamba csorgott a nyála.
Így ért véget az a nap, ami nem mellesleg a nyári szünet kezdetét is jelenti számomra egyben. Mától kezdve még többet tudok a családdal lenni, s arra számítok, hogy ez majd a nyelvi fejlődésükön is meglátszik majd. Ezt Kriszta egyébként már ma megjegyezte: Leácska már ma sokkal többet beszélt angolul. A kis Dörmi első angol szavát kétszer hallani pedig fantasztikus érzés volt, még akkor is ha az tudatosságban és gyakoriságban nem kelhet versenyre a “varázsigével”: “Anya!” Illetve nem, bocsánat, éjszaka van, s Petike mindjárt kéri a tejet: “Anyanyanyanyanya!” 🙂