Először azt a címet akartam adni a bejegyzésnek, hogy “Dörmike kimondta a boldogító igent”, de aztán láttam magam előtt, ahogy lányok ezrei nyúlnak egyik kezükkel egy százas papírzsepi, a másikkal meg egy 30 dekás Milka Oreo után, aztán úgy döntöttem, hogy inkább megkegyelmezek nekik. Petike ugyanis gyönyörű szép.
Teljesen nyilvánvalóan ezt nem (csak) mi, a szülei állítjuk róla, hanem az a független és pártatlan szakértőkből álló bizottság, akiket csak úgy hívunk, hogy a szebbik nem képviselői. A legrégebbi bizonyíték alig háromhetes korából származik, amikor is a balatonfenyvesi strandon két a negyvenes éveiben járó anyuka méltatta hosszasan a szinte újszülött Péter Lukácsot, majd búcsúzott el tőlünk úgy, hogy “jó pasi lesz”. Aha, világos.
Hasonlóan leplezetlenül adott hangot pár hete a véleményének az a két járókelő lány, akik a babakocsi mellett elhaladva egy sétányon egymásra néztek, majd az egyik félhangosan megjegyezte a másiknak: “-Úristen, láttad a szemét?!”
A kedvenc példám azonban akkor is a festékboltos eladó hölgy, akit annak rendje és módja szerint kértem, hogy szolgáljon ki: “-Jó napot kívánok, egy létrázható takarófóliát kérek szépen.” Nem nézett rám, nem szólt, nem reagált. Egy pillanatra úgy tűnt nekem, mintha átlépett volna egy másik dimenzióba, vagy mintha megállt volna a forgásában a Föld, mert az eladó meg sem mozdult, csak miután hosszasan bámulta Petikét szólalt meg: “-Na szia, te gyönyörűség!” Aztán amikor észrevette, hogy a kisfiam nem lebeg önmagában, hanem én is ott vagyok, sőt, én tartom, akkor a valóságba visszatérve azért szólt hozzám is… “-Ezeregyszázhatvan forint lesz.” Thank you.
Nah, hát röviden ennyit arról, ahogy a mindennapokban hogy viszonyulnak a kisfiunkhoz a nők, akikre ő szimplán csak mosolyog. Mert hogy puszit még csak az édesanyjának ad — lelkendezve, kacagva, kezét és lábát sebesen mozgatva. 🙂
A boldogító igent, ettől függetlenül, ma Dörmike mondta ki. Szokásos beszélgetős délutánnak indult a mai, amikor volt tanítványom és barátom, Büki Dani, s menyasszonya, Koncz Judit vendégségbe jöttek hozzánk. Hamar kiderült, hogy nem egy szokványos látogatásról van szó, amikor a találkozás után pár perccel díszes boríték bújt elő Dani kezéből. Bizony, ez egy meghívó az augusztus végi esküvőre. Daniék kérdezték, mivel nem tudták, hogy mit tervezünk, illetve mennyire sűrű az augusztus vége nekünk, hogy el tudunk-e menni, tanúi tudunk-e lenni a pillanatnak. Mielőtt akár Kriszta, akár én válaszolni tudtunk volna, Petike oly harsányan kiáltotta, hogy “Igen!”, hogy egy pillanatra nem jutott szóhoz senki. Ekkor jöttem én, s fennhangon kérdeztem: “-Hallottátok, kimondta, hogy igen, kimondta, hogy igen?! Dani tette hozzá, viccesen, hogy, hát azért egy kétnyelvű családban sokkal jobban csengett volna, hogy “Yes”. Igaz, ami igaz… De ettől függetlenül nagy az öröm, ugyanis megvan a második magyar szó. Alig egy évesen, kétnyelvű közegben kettő angol és kettő magyar kifejezésnél ki kívánhatna többet?
Danit és Juditot pedig innen is üdvözöljük, s sok boldogságot kívánunk nekik! Szeretettel ajánlom továbbá a cikket drága feleségemnek, Krisztának, akivel pár napja ünnepeltük ötéves házassági évfordulónkat. 🙂